A közismert történet szerint, amelyet többek közt Teller Ede örökített meg, a méretéhez képest oly sok neves tudóst adó Magyarország származékait nevezték marslakóknak Amerikában, a második világháború után. De nemcsak az atomkorszak laboratóriumai, vagy épp Hollywood fénykora köszönhet sokat néhány hazánkfiának: a magyar építészek is otthagyták kéznyomukat a világ számos táján. Tíz olyan mestert gyűjtöttünk össze, akik saját korukban nagy névre tettek szert, itthon azonban alig ismeri valaki őket - pedig lenne miért.
Épp az utóbbi szempont okán kihagytuk azokat a külföldön dolgozó magyar építészeket, akiket jól ismer a hazai közvélemény, mint a brit újjáépítésben vezető szerepet betöltő, és nevét akaratán kívül James Bond főellenségének kölcsönző Goldfinger Ernő, a Bauhaus-tanítványból világszerte ismert designerré lett Breuer Marcell, vagy Shanghai néhány évvel ezelőtt itthon is újrafelfedezett toronyépítője, Hugyecz László. Így is akad olyan az alábbiak között, akik a szakmában jól ismertek - a nagyközönség azonban keveset tudhat érdemeikről, hiszen munkásságuk szinte teljes egészében más országokhoz kötődik. A listát épp ezért érdemes és tanulságos végigböngészni.
Titus de Bobula (1878, Budapest - 1961, Bethlehem, USA)
Édesapja idősebb Bobula János, szlovák származású budapesti építész és nemzetiségi politikus. A család kisebbik fiúgyermeke, Titusz alig húszévesen emigrált az Egyesült Államokba. Néhány évig New Yorkban dolgozott, majd hosszabb időre Pittsburgh-ben telepedett le. Egyik legismertebb épülete a pittsburgh-i elővárosban, Munhallban emelt Szent János görög katolikus templom, amelynek formai előképe az ungvári ruszin katedrális. 1920 körül néhány évre Magyarországra utazott és a politikában aktivizálta magát, ám egy letartóztatást követően végleg visszatért az Államokba. Az 1930-as években karrierje érdekes fordulatot vett: az Amerikában élő szerb feltaláló, Nikola Tesla "halálsugara" számára dolgozott építészeti körítésen - a szuperfegyver utóbb kacsának bizonyult. Haláláig több templomot tervezett Ohio és Pennsylvania területén.
Alexander Bodon (1906, Bécs - 1993, Amszterdam)
Bár Bécsben született, tanulmányait Budapesten végezte, és hamar csatlakozott a progresszív fiatalok köréhez Bodon Sándor. Húszévesen, egy hollandiai tanulmányúton ismerkedett meg a haladó művészeket tömörítőDe Stijl körével. A féléves hollandiai tartózkodás olyan nagy hatással volt rá, hogy Budapestre visszatérve nem igazán tudott beilleszkedni a konzervatív közegbe, így 1929-ben végleg külföldön telepedett le. Amellett, hogy jó kapcsolatot ápolt az ugyancsak Hollandiában élő Huszár Vilmos képzőművésszel és Besnyő Évafotográfussal, több építészirodában dolgozott, 1935-40 között pedig az amszterdami Nieuwe Kunstschool tanára, majd igazgatója. A háború után, immár önálló építészként, jelentős hollandiai épületeket tervez, például az amszterdami RAI rendezvényközpontot, az Apollo Hotelt, vagy az Estel nijmegeni székházát. Kései, 1990-ben megvalósult munkája a rotterdami Boijmans van Beuningen Múzeum bővítése.
Yona Friedman (1923, Budapest - )
A vizionárius urbanisztika világszerte ismert képviselője huszonévesen, a náci uralom elől menekült szülőhazájából Haifába, ahonnan 1957-ben Párizsba költözött. 1966-ban lett francia állampolgár. Az ötvenes évektől aktívan részt vett a modern városépítészet alapelveinek kidolgozásában; eleinte a "mobil építészettel", majd a megastruktúrákkal foglalkozott, utóbbi kérdéskörnek neves szakértőjévé válva. Az általa elképzelt városépítmény térbeli rácsszerkezetből és az azon elhelyezett, funkcionális kubusokból áll; a rácsszerkezet az infrastruktúra is egyben. A hatvanas évektől számos egyetemen tanított, majd egy évtizedig az ENSZ, illetve az UNESCO megbízásából harmadik világbeli országokban dolgozott. Megépült munkái közül említésre érdemes az angers-i Lycée Bergson, vagy a helyi építőanyagok felhasználásával készült Egyszerű Technológiák Múzeuma az indiai Madras-ban. Nemrég őt bízták meg az afgán kultúra virtuális múzeumánaktervezésével is. A Magyarországon máig kevéssé ismert Friedmant 2010-11-ben több program köszönti a Trafó, a Ludwig Múzeum és a KÉK szervezésében; a részletekről ld. a tranzit.blog.hu cikkét.
Oskar Kaufmann (1873, Újszentanna – 1956, Budapest)
Az erdélyi születésű Kaufmann Oszkárt szülei zenésznek szánták, ám ő akaratuk ellenére építészi tanulmányokat kezdett. A családi perpatvar elől Budapestről egészen Karlsruhéig szökött, ahol 1899-ben megszerezte diplomáját, miközben zongoristaként vállalt állást. 1900-33 között Berlinben élt; eleinte belsőépítészként dolgozott, majd később színháztervezőként alapozta meg nemzetközi hírnevét. Az ő műve a német fővárosban álló Hebbeltheater, a Theater am Kurfürstendamm, a világháborúban elpusztult Krolloper átépítése, a Volksbühne és a bremerhaveni Városi Színház. Utóbbi építése közben találkozott a szintén Berlinben élő Stolzer Jenő építésszel, aki hamarosan társa lett az építészirodában. 1933-ban a náci párt hatalmának növekedését látva Stolzer Palesztínába emigrált, ahova hamarosan Kaufmann is követte. Itt megvalósult épülete a moszkvai Habimah-csoport számára épített színház Tel-Avivban. Rövid ideig Bukarestben élt, majd Magyarországon sikerült átvészelnie a háborút, amelyben elvesztette feleségét. Ezután haláláig Budapesten élt és dolgozott; az ő tervei alapján építették újra az Erkel Színházat és az Erzsébet körúti Madách Színházat.
Paul László (1900, Debrecen – 1993, Santa Monica)
A főleg enteriőrök és üzletbelsők tervezésével híressé vált László Pál Bécsben szerezte diplomáját, majd a két világháború között Stuttgartban szerzett nevet, a kortárs kézpőművészet ihletésében tervezett bútoraival. Állítólag még Hitler Sasfészkében is állt munkája, amivel kivívta a nácik ellenszenvét. Menekülnie kellett: argentin vízumot szerzett, de New Yorkban kötött ki. Szombathelyen élő szülei és két húga koncentrációs táborban vesztette életét. László a kaliforniai Beverly Hills-ben telepedett le, és csakhamar közkedvelt építészévé vált a környék jómódú családjainak, valamint az általuk látogatott üzleteknek. A Time magazin 1952-es számában „a milliárdosok építészeként” jellemezte. Nagy visszhangot keltett a hidegháború küszöbén egy luxus-atombunker, valamint egy földalatti város, Atomville tervével. Hagyatékának nagy részét a kaliforniai egyetem építészkara őrzi.
Emery Roth (1871, Gálszécs – 1948, New York)
Róth Imre története klasszikusan mesébe illő, újvilági sikersztori. A nyolcgyerekes Zemplén megyei családba született Imrének 13 éves korától gondoskodnia kellett magáról. Az apja halála miatt elszegényedett családott otthagyva egy félismerőssel Amerikába hajózott, majd egy darabig alkalmi munkákból élt, mígnem gyakornoknak szegődhetett egy német származású építészhez. Ezután óriási szerencséjére Chicago egyik legnépszerűbb építésze, Daniel Burnham irodájába került, ahol részt vett az 1893-es világkiállítás tervezésében. 1898-ban New York-ban megnyitotta saját irodáját; az első megbízásait a város magyar közösségétől kapta, ő tervezte például a New York-i Első Magyar Református Egyház ma is álló épületét. A praxis a két világháború között futott fel; Roth asztaláról Manhattan emblematikus, historizáló vagy art-deco épületei: az Ardsley, a Beresford, az Eldorado, a Ritz Hotel vagy a San Remo tervei kerültek ki. Halálakor New York megbecsült építészei közé tartozott; a irodát leszármazottai vitték tovább, egészen 1996-os bezárásáig.
Viktor Rumpelmayer (1830, Pozsony - 1885, Bécs)
A Magyarországon kevéssé, Ausztriában pedig osztrákként számon tartott Rumpelmayer Viktor kora közkedvelt, historizáló stílusban dolgozó építészei közé tartozott. A bécsi német és brit követség épületeinek, illetve az osztrák nemesség körében szerzett hírnevének köszönhette jelentős megbízásait Bulgáriában, ahol Sándor herceg megbízásából 1880-82 között a szófiai királyi palotát (ma Néprajzi Múzeum), valamint az euxonigrádi nyaralókastélyt tervezhette meg. Festetics Tasziló megbízásából részletes terveket készített a keszthelyi családi otthon átépítésére, ám korai halála miatt azok kivitelezését már nem érhette meg.
Eugene Sternberg (1915, Pozsony - 2005, Evergreen, USA)
Bár Magyarországon született, Sternberg már az ifjú Csehszlovákia állampolgáraként nőtt fel, és a külföldi írások gyakran így hivatkoznak szülőhelyére is. Miután Prágában mérnöki diplomát szerzett, tanulmányait Cambridge-ben folytatta; itt érte a második világháború kirobbanása. Londonban maradt, és a békekötés után Sir Patrick Abercrombie irodájában dolgozott a város újjáépítésén. Nem sokkal később az Egyesült Államokba költözött; előbb az ithacai, majd a denveri egyetemen tanított. A britanniai tanulságok nyomán hosszabb ideig lakóprojektek tervezésével foglalkozott, majd számos középületre szóló megbízást kapott. Több száz, érett és késő modern stílusban tervezett munkája áll Colorado, Nebraska és Wyoming államokban.
Pierre Vago (1910, Budapest – 2002, Noisy-sur-École, Franciaország)
Édesapja, József, neves magyar építész, de a Tanácsköztársaság idején betöltött szerepe miatt emigrálni kényszerül. Családjával előbb olasz, majd francia földre költözik; fia, Péter Rómában érettségizik, majd Párizsban szerez építészdiplomát. 21 éves, amikor az egyik legismertebb építészeti folyóirat, az L'Architecture d'Aujourd'hui főszerkesztőjévé választják. 1932-ben megalapítja az Építészek Nemzetközi Szervezetét, 1938-ban a l'Union de l'Art titkára, a háború után a legjelentősebb nemzetközi építészszervezet, az UIA megalapítása körül bábáskodik, amelynek első főtitkára lesz. Fontos szerepet tölt be több francia város háború utáni helyreállításánál; dolgozik Franciaországban, Németországban, Tuniszban, Mexikóban, Luxemburgban, Izraelben és Olaszországban. Legismertebb munkája a Lourdes katolikus zarándokvárosban emelt, 25 ezer főre méretezett X. Pius Bazilika, amely szinte teljes egészében a föld alatt található. Idős korában felújultak magyarországi kapcsolatai is, többek közt az Iparművészeti Egyetem tiszteletbeli professzorának választották.
Roland A. Wank (1898, Budapest – 1970, Egyesült Államok)
Wank az európai műveltségű, de Amerikában karriert befutó építészek első generációjához tartozik. Iskoláit Budapesten és Brnóban végezte, mérnöki diplomát szerzett, majd a Monarchia katonájaként részt vett az első világháborúban. 1924-ben érkezett New York-ba, 1927-től pedig öt éven át a Fellheimer & Wagner építészirodában dolgozott. A többek között a Cincinnati Union Terminal kiemelkedő struktúrájának tervezésekor szerzett tapasztalat segítette abban, hogy 1933-44 között a Tennessee Valley Authority (TVA) főépítészévé lehessen. A gazdasági válság hatására indított közcélú program keretén főként vízerőműveket, duzzasztókat és gátakat tervezett. Máig a két világháború közének legjobb ipari tervezői között tartják számon, aki egységes hangvételre törekedett a mérnöki, a művészi és a tájépítészi munkák között. A TVA-t építészeti szempontból is meghatározó erővé formálta; fontos munkái közé tartozik a harmincas években tervezett cincinnati külváros, Greenhills, a New York-i Queens College Remsen-csarnoka, vagy a perui fővárosban épült First National Bank. Saját irodájának jogudója, a WASA ma is működik.
Forrás: hg.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése